A valóságterápia egy tanácsadói módszer, amelyet Dr. William Glasser fejlesztett ki 1965-ben, és sokkal több, mint egy átlagos tanácsadási technika.
A valóságterápia egy olyan problémamegoldó módszer, amely jól működik olyan embereknél:
- akik olyan problémákkal küzdenek, amelyek megoldásához segítséget szeretnének,
- valamint olyanoknál is, akiknek problémáik vannak, de látszólag nem akarnak segítséget.
A Valóságterápia kiváló modellt nyújt arra is, hogy az egyének objektíven segítsenek megoldani saját problémáikat, és ideális kérdéssorozatként szolgál a coaching ülések során.
A Valóságterápia alapvető kulcsa a segítségre szoruló személlyel kialakított kapcsolat.
Ez akkor a legkritikusabb, amikor olyan valakinek próbálsz segíteni, aki nem akarja a segítségedet, például egy túl gőgös ügyfélnek, egy makacs diáknak vagy egy túlságosan büszke közeli barátnak, családtagnak.
Pozitív kapcsolat nélkül nincs befolyásod
Amikor tanácsot adsz valakinek akiről tudod segítségre szorul, de ő nem akarja ezt, tulajdonképpen ennyit érzékel a beszédedből:
„Bla, bla, bla, blaaa, blaa, bla, blaaaa”.
A segítőd nem hall téged tökéletes kapcsolat nélkül.
Gary Zucov azt mondja: „A kapcsolat minden befolyás gyökere”. Ez igaz.
A világ összes tudásával rendelkezhetsz, de ha az a valaki akin segíteni próbálsz, nem hiszi el, hogy törődsz vele és az ő érdekeit tartod szem előtt, akkor nem fog rád hallgatni.
Hogyan lehet kapcsolatot építeni?
A Valóságterápia kényelmes modellt nyújt azáltal, hogy arra utasítja a segítőket, hogy szükségletkielégítő környezetet teremtsenek.
Minden ember öt alapvető szükséglete:
- a túlélés,
- a szeretet és az összetartozás;
- a hatalom érzése,
- a szabadság,
- és a szórakozás.
Tehát egy segítő kapcsolatban a segítőnek olyan környezetet kell teremtenie, ahol a segített személy számára lehetővé válik, hogy:
- biztonságban érezze magát;
- valamilyen módon kapcsolódjon a segítőhöz;
- meghallgassák és tiszteljék;
- legyen választási lehetősége;
- és hogy szórakozzon vagy tanuljon a segítővel.
Első lépés: szükségletkielégítő környezet
Miután a segítő megteremtette ezt a szükségletkielégítő környezetet, és a jó kapcsolatot végig fenntartja, rátérhet a tényleges problémára.
Ha meghallgatta a személy történetét, a segítőnek meg kell határoznia, hogy milyen lenne az ideális megoldás a másik személy szemszögéből.
Így például ha a barátod egy, a barátnőjével történt veszekedésről panaszkodik (vagy a barátnőd a barátjával ugrott össze), te ne mondj véleményt, ne ítélkezz, csak tedd fel a kérdést:
„Mit szeretnél, mi legyen? Hogyan szeretnéd, hogy ez megoldódjon?”
Rendkívül fontos, hogy konkrét képet kapj arról, hogy a problémát tapasztaló személy szemszögéből hogyan nézne ki az ideális megoldás.
A jó segítő képes a bajba kerültet átvezetni a problémáról a problémamegoldás módjára.
Ezzel a hangsúly elkerül a múltról, amely nem változtatható meg (az időben nem mehettek vissza).
Ehelyett a hangsúly arra a viselkedésre összpontosul, amelyet a személy létrehozhat, hogy a kívánt megoldás irányába mozduljanak az események.
Második lépés: leltár
A következő lépés, hogy a segítő (azaz TE) leltárba veszi mindazokat a dolgokat, amelyeket a személy tesz annak érdekében, hogy a helyzetet úgy alakítsa, ahogyan azt szeretné.
A segítő megkéri a személyt, hogy sorolja fel azokat a lépéseket amelyeket megtesz majd, hogy közelebb kerüljön a céljához (ezt lazán kell tenni, ne úgy, mint főnök a beosztottját).
A személy általában csak a pozitív dolgokat sorolja fel, de a segítőnek meg kell kérnie, hogy vegyen figyelembe minden olyat is, ami akadályozza a megoldást.
Ugyanis a valóságterápia nem irreális lázálmok kergetése.
Ilyenkor már elfogadható, ha a segítő hozzáfűz néhány saját észrevételt. A lényeg az, hogy minél teljesebb képet kapjon mindenki.
A külső viselkedés vizsgálata mellett kérdezzünk rá a gondolataira, érzéseire és testi állapotára is (ópl. ha látod, hogy remeg, vagy szédül). A harmadik lépés az egész folyamat során a legfontosabb.
Harmadik lépés: a lényeg 🙂
A következő lépésben a segítő megkérdezi a segítőktől, hogy a mostani viselkedésükkel szerintük elérik-e azt, amit mondanak, hogy szeretnének. Ez az a lépés, amivel a segítő elkezdi vigasztalni a szenvedőt.
Ha a személy már tudatában van annak, hogy amit csinál, az nem működik, akkor jó úton halad, és készen áll arra, hogy valami mást próbáljon ki. A segítő tehát gyógyítja a szenvedőt azzal, hogy segít neki megoldást és reményt találni.
Másrészt, ha az illető nincs tudatában annak, hogy segítségre van szüksége, akkor ez lesz az a lépés, amely a lényegre tereli a figyelmet. Egy kérdéssel a segítő gyakorlatilag tükröt tart a másiknak, megkérdezi: vajon így hatékony-e abban, hogy elérje, amit akar.
Ha a válasz „nem”-leges, akkor ez annyira kellemetlen érzést hoz, hogy legalább néhány megoldási alternatívát meg lehet vizsgálni közösen.
Ha szereted a másikat, a manipulációnak még az árnyéka sem jelenhet meg.
Negyedik lépés: tervezés
A valóságterápiás folyamat utolsó lépése az, hogy a segített személynek segítünk egy tervet kidolgozni arra, hogy valami hatékonyabbat tegyen.
Ezt úgy lehet a legjobban elérni, ha segítünk a személynek azokra a dolgokra összpontosítani, amelyek az ő ellenőrzése alatt állnak – a saját gondolataira és cselekedeteire.
Egy fikarcnyit sem segítesz egy depressziósnak, ha csak azt mondod: „Fel a fejjel!”.
Az emberek nem tudják közvetlenül irányítani az érzéseiket, de közvetlenül irányíthatják a cselekedeteiket és a gondolataikat.
Az emberek szeretik idejüket és figyelmüket arra összpontosítani, hogy mások mit tehetnének és mit kellene tenniük, hogy megkapják amit szeretnének; mindamellett minden, a mások irányítására tett kísérlet eredménytelen tevékenység ilyenkor.
A valóságterápia célja az, hogy segítsük az embereket abban, hogy saját viselkedésük és gondolataik megváltoztatására összpontosítsanak.
A folyamatnak sok finom árnyalata van, most csak egy apró vázlatot mutattam be.
Ha egy közeli családtagod, barátod bajban van, a valóságterápiával anélkül segíthetsz neki, hogy ezt észrevenné és a büszkeségén csorba esne.
